Dordzse jelentése

A DORDZSE

(szanszkrit: vadzsra )

A dordzse, más névenvadzsra a vadzsrajána buddhizmus „gyémánt járműve” elpusztíthatatlan ösvényének jelképe, ami mind az ösvény nevében, mint a különféle, vadzsra-jellegű istenségek, tulajdonságok és jellemvonások elnevezéseiben. Maga a szanszkrit vadzsra kifejezés jelentése „kemény” vagy „hatalmas”. Tibeti megfelelője, a dordzse (rdo-rdzse) jelentése a „kövek (rdo) ura (rdzse). Ezek az elnevezések a gyémánt (tibeti: pha-lam) elpusztíthatatlan keménységét és ragyogását foglalják magukban. A gyémánt az a törhetetlen drágakő, amit sem megvágni, sem összetörni nem lehet. A buddhista vadzsra, vagyis dordzse különösképpen az abszolút valóság, tehát a buddha-állapot megvilágosodása áthatolhatatlan, múlhatatlan, rendíthetetlen, változatlan, oszthatatlan és elpusztíthatatlan jellegét jelképezi.

A védikus korban Indiában a vadzsra, más néven dordzse eredetileg a mennyek hatalmas istenének, Indrának a fő fegyvere, tulajdonképpen egy mennykő volt. E fegyver segítségével Indra képes volt irányítani a monszunesők mennydörgéseit és villámait, és elpusztítani „kilencszer kilencven” vritrát, más néven sárkányt.

Indra vadzsrájáról úgy tartják, hogy a hatalmas bölcs (risi), Dadhicsi törhetetlen koponyájából készítették. Ezt a vadzsrát korábban különféleképpen írták le: egy középen lyukas diszkosz, egy pár lapos, keresztezett rúd, vagy egy fémbuzogány, amiből száz vagy ezer tüske meredezett. Mennykőként a vadzsra, vagyis a dordzse a teuton égi istenség, Thor meteorból készült kalapácsának, a görög Zeusz villámjogarának, és a római Jupiter három villámának felel meg. Indra elpusztíthatatlan villáma dobófegyverként egy meteorszerű tűzgolyóként szelte át az eget, mennydörgés, villámlás és lángok örvényében. A korai indiai és közép-ázsiai művészetekben a vadzsrát, vagyis a dordzsét rendszerint rövid, de vaskos buzogányként ábrázolják, melynek két végén egy pár éles, háromágú szigony található. Talán ez Indra haragos fegyverének legpontosabb ábrázolása. Azt mondják, hogy Buddha elvette Indrától éles fegyverét, és ágait egymás felé hajlította. Így jött létre a békés jogar formája.

A buddhista művészetben különbség van vadzsra – mint jelképes jogar – és vadzsra – mint haragvó fegyver – között. A békés istenségek jobbjában látható, arany ötágú vadzsra (dordzse), melynek összeérnek az ágai, az istenség ügyes módszereinek (szanszkrit: upája; tibeti: thabsz) tökéletességét jelképezik. A haragvó istenségek jobb kezében látható vadzsra (dordzse) a leírások szerint meteoritokból származó fémből készült, és gyakran sötétkék színben ábrázolják. Ágai nyitva vannak, akár egy pár szimmetrikus háromágú szigony. Az ilyen, haragvó vadzsrát (dordzse) alkalmanként úgy ábrázolják, hogy lángok, vagy pedig egy villám árad ki középső ágaiból. Noha a vadzsra (dordzse) ettől függetlenül elsődlegesen az istenség ügyes módszereinek jelképe, ezen felül az istenség vadzsra-haragjának elpusztíthatatlan erejét is szimbolizálja, ami képes minden negativitás és illúzió megsemmisítésére. A buddhista művészet ikonográfiai szempontból különbséget tesz az ötágú és a kilencágú vadzsrák (dordzse) között. Bár mindkét típust rendszerint mindkét végén csupán három látható ággal ábrázolják, az ötágú vadzsrának zártak az ágai, míg a kilencágúnak nyitottak.

Drága mesterünk, Beru Khyentse Rinpoche meteorit dordzséja

A meteorit fém, más néven „égi fém” (tibeti: gnam lcagsz) a vadzsra, vagy az egyéb, fémből készült fegyverek fizikai jelképei megformálásának elsődleges nyersanyaga, hiszen az ilyen fémet az istenek már megacélozták, miközben az égből a földre szállt. A meteorit tökéletes példa a forma és az üresség elválaszthatatlanságára, mivel az üres térből bukkan elő, mint egy hullócsillag vagy egy tűzgolyó, és a földre érkezve megolvadt vasdarabokra robban szét. A tengerszint felett nagyon magasan elhelyezkedő, ritkás levegőjű, kopár tibeti fennsíkra számos meteorit hullott. A tibeti vadzsrákat (dordzse ) gyakran ebből a fémből készítették, és a vonzás mágiájának megfelelően a fém egy darabját néha visszavitték oda, ahová a meteorit hullott. A malajziai és indonéziai kris kések esetében hasonló hagyományt követnek. Ezeket a késeket szintén meteorit fémből készítették, és a hagyomány szerint egy foglyul ejtett szellem védelmezte őket.                  

Úgy tartják, hogy a vadzsra (dordzse ) tizenkét ujjnyi (szanszkrit: angula) hosszú, mivel megsemmisíti a függő keletkezés tizenkét kapocsból álló láncolatát. A közepén található kerek gömb a dharmatá (tibeti: csosz nyid), a „valóság szférája”, az üresség végső igazsága jelképe. Ez a lapos gömb vagy mag (szanszkrit: bídzsa) a Hum szótagot foglalja magában, melynek három alapvető hangja az összes dharma, vagyis szubjektív igazság lényegnélküli természetét jeleníti meg. Ez a három hang a következőket foglalja magában: az ok-okozati viszonytól, vagyis a karmától való szabadság (Hetu), a fogalmi gondolkodástól való szabadság (Uha) és az átalakulástól való szabadság (M).

A dordzse középpontjának két oldalán három, felfelé mutató gyűrű található, amelyek a dordzse két szimmetrikus lótusz alapzatát ölelik körül, apró, gyöngyszerű karperecek formájában. Ez a három gyűrű az üresség, a benne rejlő tulajdonságoktól való mentesség és a vágytalanság „három kapuját” jelképezi. A három gyűrű, melyek a vadzsra (dordzse) két lótusz alapzatából erednek, jelképesen a központi gömb ürességéből kélnek, ahogy a lótusz nyílik a jelenségek tükröződő vizén. A lótusz-alapzatokon nyolc szirom található. A nyolc felső szirom a nyolc kiváló férfi bódhiszattvát, az alsó szirmok pedig a nyolc kiváló istennőt vagy női bódhiszattvát szimbolizálja. A tizenhat szirom a tizenhat bódhiszattva gyülekezetét, valamint a mahájána szútrákban felsorolt, tizenhatféle ürességet jelképezi. A két lótusz alapzat felett három gyöngyszerű gyűrűből álló sor található, amelyek együttesen a bódhiszattvák hat tökéletes tulajdonságát (paramita) jelképezik: nagylelkűség, erény, türelem, buzgalom, összpontosítás és bölcsesség. A lótusz alapzatok felső gyűrűjén egy lapos holdkorong helyezkedik el, ami egy lótusz trónus alakját jeleníti meg a központi gömb két oldalán. Ez a két holdkorong (a hold és a nap polaritásának jelképei) a módszereket és a bölcsességet, a relatív és az abszolút igazság egységét, valamint a viszonylagos és a végső bódhicsitta elválaszthatatlanságát szimbolizálják.

A holdkorongok közepéből függőlegesen indul ki a vadzsra, vagyis a dordzse két szimmetrikus tengelyi ága. Az ágak négyujjnyi hosszúak, keresztmetszetüket tekintve szögletesek, és olyan az alakjuk, mint egy lándzsahegynek vagy egy kard pengéjének. A központi ágak végei általában elvékonyodó piramis alakúak, vagy egy négyoldalú drágakőre emlékeztetnek. A központi csatornát, vagyis az energiatest benső mikrokozmoszának középponti tengelyét, és a Meru-hegy – a világegyetem, a külső makrokozmosz középpontja – négy oldalát egyaránt jelképezik. Az egyhegyű vadzsra ebben a formában jelenik meg, és az összes poláris jelkép egységét testesíti meg.

A háromágú vadzsrán három befelé hajló oldalág található, amelyek négyoldalú csúcsa alatt találkoznak a központi ággal. Ezek az oldalágak vadzsra-nyelvekként bújnak elő a makarák, a vízi szörnyek szájából. Díszített fejeik kifelé néznek, és a holdkorongok ellenkező széleiből indulnak ki. A vadzsra, a dordzse festett ábrázolásain ezek a makarák rendszerint túl kicsik, ezért az oldalágak külső részét hagyományosan szimmetrikus tekercsekként, vagy levél alakú díszekként ábrázolják. A háromágú vadzsra, vagy dordzse a háromágú szigonyhoz kapcsolódik, és alapvetően a három fő mérget (vágy, ellenszenv és nem-tudás); a három idő (múlt, jelen és jövő) és a három birodalom (a föld alatti, a földi és a föld feletti) fölötti uralmat; a Három Drágakő felsőbbrendűségét és a „Három Család Urait”; a három kája, vagyis isteni Buddha-test megvalósítását; valamint a három fő energiacsatornát (nádí) jelképezi.

Az ötágú vadzsra, más néven dordzse a vadzsrajána buddhizmus leggyakrabban használt szertartási eszköze. Központi tengelye és négy hajlított külső ága a négy fő égtáj felé néz. A négy külső ág hasonlóan a makarák szájából indul ki, és közvetlenül a csúcsa alatt egyesül a központi ággal. A négy makara a négy mérhetetlent, a megszabadulás négy kapuját, a négy márá legyőzését, a négy tevékenységet, a négy örömöt, a négy fő égtájat, és a négy elem (föld, víz, tűz, levegő) tiszta formáját jelképezi. Az öt felső ág az Öt Buddha megvilágosodott bölcsességének tulajdonságait jelképezi, amelyek az öt átalakított méregből, valamint az öt megtisztított halmazból erednek. A négy külső ág befelé hajolva kapcsolódik a központi ággal, ami azt jelképezi, hogy a forma, az érzés, az érzékelés és a szándék négy halmaza a tudatosság ötödik halmazából ered. Az öt alsó ág az „Öt Anyát”, vagyis az Öt Buddha társnőit testesíti meg, és a föld, a víz, a tűz, a levegő és a tér tiszta elemeit jelképezi. Az öt felső és alsó ág az öt érzéki észlelést és az öt érzékszervet is jelképezi. Az ötágú vadzsra, más néven dordzse tíz ága együttesen a tíz irányt, a tíz tökéletességet és a bódhiszattva ösvény tíz szintjét, „talaját” (szanszkrit: bhumi) jeleníti meg.

Dordzse Guru Rinpoche jobb kezében

A kilencágú vadzsra, vagyis dordzse központi tengelye mellett nyolc külső, hajlított ág található, amelyek a négy fő égtáj, és a négy köztes égtáj felé irányulnak a vadzsra mindkét végénél. Ez a nyolc külső ág ebben az esetben is makarák szájából indul ki, és együttesen a nyolc tudatosságot, és Buddhának a szamszárikus létből való megszabaduláshoz vezető Nemes Nyolcrétű Ösvényét jelképezi. A központi, valamint a négy felfelé irányuló ág az Öt Buddhát, a négy köztes irányú ág pedig a „Négy Anyát”, vagyis a négy Buddha társnőit jelképezi, akik a négy fő irányt uralják. A középső és a négy lefelé irányuló ág az Öt Buddha Bölcsességét, a köztes irányú ágak pedig a négy mérhetetlent jelképezik. A kilencágú vadzsra lényegében a Nyingma hagyomány kilenc járművének teljes megvalósítását testesíti meg. A kilenc ág ezen felül Vadzsradharát, akit a nyolc kiváló bódhiszattva vesz körül; Buddhát és a Nyolcrétű ösvényt; és a középpont, valamint a nyolc irány mandalájának alapelvét jelképezi.

Ezoterikusabb szinten a vadzsra, a dordzse jelképét általában számos vizualizációs istenség-meditáció „bevezetőjéül” szolgál. A szövegekben a magszótag (bídzsa) az ürességből jelenik meg, vagy a gyakorló előtt, vagy a szívében. Ez a magszótag ezután fénnyé olvad, és egy nyolcszirmú lótusz alakjában jelenik meg, amin egy hold- vagy napkorong fekszik. A korong felett egy újabb magszótag jelenik meg, ami ezután egy vadzsra alakját ölti, melynek szintén egy magszótag van a közepén, s végül ebből jelenik meg az istenség formája. A magszótag vizualizálásának három szakaszát a „három vadzsra szakasznak” nevezik. Az első szakaszban az ürességből megjelenik a magszótag, a másodikban felkél a gyakorló bölcsessége, más néven vadzsra-tudata, a harmadikban pedig ez a vadzsra-bölcsesség az istenség alakját ölti. A lótusz – mint szimbólum – a szív csakrát jelképezi, annak nyolc szirmával. A hold- és a napkorong – módszerként és bölcsességként – a fehér és vörös cseppeket, a relatív és az abszolút bódhicsitta egységét jelképezi. A vadzsra, vagyis a dordzse központi ágának függőleges iránya a központi energiacsatornát, az ezt körülvevő nyolc ág pedig a szív csakrából kiinduló nyolcadik nádít jelképezi. A központi gömb két oldalán lévő három gyűrű a három energetikai csomót jelképezi, amelyek a szív csakránál összeszorítják a központi csatornát. A vadzsra központi gömbje, ami azt a magszótagot testesíti meg, amiből az istenség megjelenik, a szívközpontban lévő „elpusztíthatatlan cseppet” szimbolizálja. Ebből az „elpusztíthatatlan cseppből” a gyakorló legfinomabb tudatossága a vizualizált istenség „tiszta megjelenéseként” kél fel.

Ehhez hasonlóan, a vadzsrajána panteon számos istenségéről úgy tartják, hogy az Öt Buddha Család egyikéből ered, és minden egyes istenség az adott Buddha Család „pecsétjét” vagy jelképét (szanszkrit: mudra) viseli koronaként. A békés istenségek esetében ez az „szülő-buddha” apró képében vagy magszótagjában jelenik meg, amely az istenség fejtetőjén látható. A haragvó istenségek esetében rendszerint egy fél vadzsra található a fejük tetején, aminek a közepén az „szülő-buddha” magszótagja látható.